S O P H I A
(Weöres Sándor nyomán)  

Világon túl, hol lélekzet se lobban,
fakul a szín és némul a zene:
a szerelem ott éled szakadatlan,
míg rád nem tekint szerető szeme:

Szívemből szeretve szüllek téged,
létemben léted, mint törvény áll
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
s mit változtat rajtad a halál?

Felébredsz: hol van már ki voltál?
Elalszol: s te új én leszel
De élve is, holtan bárki volnál,
önmagadnak ki felelsz, te leszel

A szerelem végtelen szőttesébe
addig nyüstölöd vágyad s lényed,
nem nyugszol, se halva, se élve,
míg át nem szőtted árnyad s fényed

Semmiért egészen? Legyen tied a virágom.
De egyetlen sors közül sem léphetek
sorsodba, nincs várfal a világon,          
min önmaga ellen ént védhetek

Mit vágyad kér: lopd s rabold magadnak;
mit lényed kér bőven terítve van
Csupán a káprázatok szomjuhoznak,
a valóság nem eped szomjasan

Bármennyi zsarnokság, balgaság ott
nem is érinti tiszta lényedet
S a vágyak félelemfala ha lehullott,
szemed méhéből kitűn a szeretet






Elnézést kérünk, ez az oldal még nem készült el teljesen.